No. 3. - Ártatlanok

Hát, itt volnék újra.

Nagyon köszönöm a kommenteket, és a feliratkozókat, nagyon örülök nektek!:)))

Itt az alkalom, hogy nyilvánosan is megköszönjem a fejlécet HeartBreaker-nek! Egyszerűen imádom, nagyon tetszik, köszönöm! Szeretlek!♥

Nagyon köszönöm a kritikát Krisztiánnak. Nagyon sokat jelentett egy kívülálló, és egy szakmabeli véleménye. Köszönöm! Szia, Kornél!:D

A részről pedig… Hm. Nem is tudom, mit mondjak. Azt hiszem kellően hosszú, de hogy mennyire jó, azt nektek kell eldöntenetek. Én próbáltam a legjobbat kihozni magamból. Remélem sikerült.

Szeretnék ismételten kommenteket kapni. Tényleg nagyon jól esnek a visszajelzések.

És nem utolsó sorban: 400+ megtekintés! Csak annyit tudok mondani, hogy nagyon köszönöm!♥

p.s: sajnálom, hogy ennyit késtem!

JÓ OLVASÁST!☺

Puszi, One Life!♥

https://www.youtube.com/watch?v=8sgycukafqQ

- És most mégis mi a faszt csináljak? – nézett rám tehetetlenül. Mintha én jobban tudnék bármit is.
- Állj fél lábon... - mutattam magam elé, hogy nyugodtan kezdheti. Válaszul csak egy amolyan "komolyan gondoltad?"-nézést kaptam. - Nem én csináltam meg azt a gyereket – böktem fejemmel a szoba irányába, és hátrébb léptem egyet, így a falnak ütközve.

- De… De én még életemben nem fogtam a kezemben csecsemőt! – túrt idegesen a hajába, és a lépcsőfokon kezdett járkálni előttem. Nem tudtam, hogyan tudnám megnyugtatni.

- Szerinted meg akarja tartani? – vontam fel kérdőn szemöldököm. Ismerem már annyira Faye-t, hogy tudjam, sosem akart gyereket. Nem akarta, hogy „eltorzuljon” a teste, és elveszítse a tökéletes alakját.

- Nem szeretnék abortuszt… - Mélyen a szemeimbe nézett, suttogva szólt.

- Minő ironikus. Egy gyilkos, aki nem akar megölni egy életet… - forgattam a szemeimet, karjaimat mellem alatt kereszteztem.

- De az egy csecsemő! Egy apró, növekvő élet! Hogy vehetném el tőle a levegő frissességét, a nap melegét, vagy a szél simogatását? – Még mindig suttogott, és egyre közelebb jött. A végén már ott állt előttem, alig néhány centire. Mi nála ez a mánia, hogy folyton beront az aurámba?

- És mástól hogy veheted el? – Ellöktem magam a faltól, és farkasszemet néztem vele. – Mást jogod van megfosztani ezektől? Másnak nem járnak ki ugyan ezek a dolgok? Ugyan kérlek… - Rosszallón megráztam a fejem, és ellépve tőle felment a szobába.

- Te ezt nem értheted – jött utánam magyarázkodva. Valójában érdekelt a magyarázata, mert épp ésszel nem tudom felfogni, mi a különbség.

- Hallgatlak – fordultam felé, immáron az ágyon ülve, enyhe cinizmussal a hangomban. Jó, bizonyára több volt benne, mint enyhe…

Helyet foglalt mellettem a hatalmas franciaágy szélén, összekulcsolt ujjait ölébe ejtette, és görnyedt háttal a szőnyeget pásztázta. És mint aki megfagyott. Csak bambán nézett maga elé. Akár egy műanyag próbababa. Annak is beillett volna.

Ahogy ott ült, mélabúsan és csendben mellettem, volt időm végre alaposan szemügyre venni, így két év után talán először. Tökéletes, akár az átkozott, istenverte tervei. A haja rendezetlenül mered az ég felé, minden tincs csak úgy a vakvilág felé meredezik szerte-szét, de együtt mégis egy kerek egészet alkotnak. A bőre hibátlan, egyetlen pattanás, heg, vagy mitesszer sincs rajta, a lányok többsége bármit megadna ezért. Valószínűleg érintésre is puha, akár a baba popsi. A szeme páratlanul barna, csokoládébarna, néhol karamell színű foltokkal, amitől olyan igéző az egész. A szempilláit még a legtökéletesebb spirál sem tudná utánozni, olyannyira hosszúak, sűrűk, és íveltek, persze csak amolyan férfias stílusban. Az orra egyenes ívben szeli át arcát, bármiféle görcs vagy görbület nélkül, apró gödröt hagyva telt ajkai fölött, melynek vonalai hibátlanok, és bárminemű akadály nélkül mosódnak össze bőre napbarnított színével. Ujjatlan atlétája láttatni engedi izmos karjait, és egy aprót kidolgozott felső testéből. A testét borító tetoválások is tökéletesen találkoznak egymással, és olvadnak össze.

Ezek az apróságok olyanok, akár a kirakós darabkái: külön nem igazán érnek semmit, de együtt egy tökéletes képet adnak ki.

- …és ártatlanokat is ritkán bántok – fordult felém őszinte, ártatlan tekintetét enyémbe fúrva. Mióta beszélt? És miért nem hallottam? Mert elmerültél a bámulásában, te idióta!

- És a szüleim? Ők nem voltak ártatlanok? – kérdeztem gombóccal a torkomban, melyet az újraéledő emlék okozott.

- Malia, gyere már! – kiált utánam apu. Nem merek megfordulni. Nem tudok megfordulni. A lábaim a földbe gyökereztek. A szemem láttára halt meg egy ártatlan ember. Sokkot kaptam.

- A rohadt életbe! – szitkozódik az egyik. Miért kellett nekem bejönnöm ebbe a hülye sikátorba az után a hülye macska után? Miért nem hagytam, hogy elszaladjon?

- Hé, kislány, ne ijedj meg – vigyorog rám az egyik. – Nem fogunk bántani – indulnak el felém mind a hárman.

Próbálom rávenni a lábam, hogy mozduljon meg, de egyszerűen mintha betonból lennének.

- Lia! Mozdulj már meg! Randim lesz! – kezdi a húgom, Faye az újabb hisztijét.

- Hallod a másik kicsikét, milyen akaratos a hangja? – vigyorog társaira a harmadik, közben egyre közelednek felém.

- Mi-mit a-a-akartok tőlem? – kapkodom köztük a tekintetem, remeg a hangom, alig tudok megszólalni.

- Hát… - Közvetlenül elém lép a fegyveres. Karjain egy szabad milliméter sincs, végig tetoválások borítják. Lehajtom fejemet, nem merek a szemébe nézni. – Azt még nem tudom – mondja enyhén rekedtes hangján. Jobb ujjával gyengéden felemeli fejemet, az arcomba lógó tincset a fülem mögé tűri.

Egy hirtelen mozdulattal átkarolja a nyakam, és megfordít, hátam hirtelen mellkasának csapódik. Számat egy aprósikoly hagyja el.

Hallom Faye cipőjének kopogását, amint szalad…vagyis próbál, a plusz 13 centijével.

- Jön már a kis türelmetlen – röhög az egyik, és a falhoz lép, hogy a sötétbe rejtőzzön.

A kopogás egyre hangosabb, és ahogyan egyre közelebb ér, egyre hangosabban visszhangzik a sikátor falain.

Hosszan lehunyom szememet, és próbálom összeszedni magam. Ha nem is annyira, hogy a számat kinyissam, de legalább annyira, hogy a pillantásomba egyetlen szót sűrítsek: MENEKÜLJ!

Mert én is azt tenném. Menekülnék. Futnék, ahogyan csak a lábam bírja. De nem tudok. Mert ez a barom, ez a gyilkos a karjaiban tart. A szó legszorosabb értelmében.

Ahogy meghallom a testvérem hangját, azonnal kipattan a szemem. - Jeremy nem fog egész este rám várni, úgyhogy jobb, ha azonnal… - kezdene újabb kis monológjába, miszerint Jeremy élete szerelme – akárcsak az előző tucat srác -, de amint meglátja helyzetemet, nem jön ki hang a torkán. Tipikusan szó bennszakad, hang fennakad helyzet. Ám ő másképp éli ezt meg.

Szemeivel gyorsan feltérképezi a helyzetet, és szinte azonnal bekapcsol nála a vadászösztön. Javíthatatlan.

- Hello, srácok! – Megvillantja ellenállhatatlan mosolyát, hófehér fogait, és jobbra-balra rázva magát, elkezd közeledni az egyik felé.

- Nézd már, főnök, kettő van belőle – kezd újabb idétlen vihogásba a sötétbe rejtőzött srác. Mennyivel könnyebb lenne, ha tudnám a nevüket.

- Nem csak jól nézel ki, de még okos is vagy – kacsint rá Faye, a srác pedig kilép a sötétből. Barna haja mellett kék szemei még így, a félhomályban is világítanak.

Húgom felém, és a gyilkos felé – aki az előbbiek alapján a főnök – kezd közelíteni pofátlanul rövid és feszes szoknyájában.

- Komolyan ő kell neked, mikor itt vagyok én is? – vonja fel kérdőn szemöldökét, és keresztbe tett karokkal meg áll előttem.

- Én is szeretlek - morgom az orrom alatt, és szemeimmel próbálom sugallni neki, hogy az önbizalmam még alacsonyabb szintre való rombolásának nem most van itt az ideje. De rám sem pillant. Rabul ejti tekintetét fogva tartóm – számomra rejtélyes – arca.

- Lányok, gyertek m… - hallom apu hangját, némi idegességgel. Ez így nem jó. Túl közel van. – Elnézést, uram, de ki maga, és miért öleli át a lányomat? – vált erélyesebb hangnemre apu.

- Ide nézz, ki van itt, D - vigyorog a barna. - Egy rég nem látottismerős. - Faye-hez lép, hasonló testtartást vesznek fel.

- Apa, menj el, kérlek! – Végre, egy értelmes mondat, amit ki tudok nyögni.

- Ssss…! – Csitít a mögöttem álló srác. – Nyugalom, szépségem. Apuka nem megy sehová! – morogja a fülembe, és hangában valami ismeretlen fenyegetés bujkál. Hallom, ahogyan elvigyorodik, majd egy hosszú puszit nyom állkapcsom tövébe. Automatikusan az ellenkező irányba fordítom a fejem.

- Eressze el! – Apa óriási léptekkel indul el felénk.

- Kuss! – Hallom a határozott hangot a fülem mellett.

Akár egy marionett-bábú: emeli a kezét, apára néz, elvigyorodik, és máris betölti az éj csendjét az óriási durranás.

A fülem zúg, nem hallok semmit, és fel sem fogom mi történt. Apa meredten térdre esik, és eldől előre. Akár egy élettelen fadarab. Hiszen az volt. Élettelen…

- Neee… - üvöltök, ahogyan csak tudok, könnyeim pedig azonnal utat törnek maguknak. Szabadulni próbálok, de túl erős a szorítása.

- Nyugi, bébi! – morogja fülembe. Most valahogy más a hangja. Olyan nem tudom… Lágyabb?

Lassan elindul velem, ki a sikátorból, Faye, és a másik kettő pedig utánunk. Faye arcát is könnyek áztatták, de rajta koránt sem látok akkora lelki sérelmet. Az én érzelemmentes húgom…éljen, éljen.

Szemeimmel az üres parkolót pásztázom. Kocsink égő reflektorokkal, és nyitott ajtókkal áll középen, rémült édesanyám félúton.

- Uraim, mi fo… - Anya félve kezd hátrálni, de már az ő sorsa is eldőlt.

- Ne tedd ezt, könyörgöm neked… - Fulladozom a sírástól, és próbálom, hátha megmenthetem anyát. – Ölj meg inkább engem!

- Kár lenne érted, szépségem! – Ismét fülembe mosolyog, egy újabb puszit nyom, ezúttal fülem tövébe.

És egy újabb lövés. Anya azonnal szívéhez kapja a kezét, elgyengülnek lábai, és lassan a földre zuhan.

- Te mocskos gyilkos! – Kapálózok, mint egy elmebeteg, ott ütöm, ahol csak tudom. – Megölted… - Üvöltök könnyáztatta arccal az éjszakába. – Megölted Őket! Megölted a szüleimet!

- Nem tehettem mást. Vagy te, vagy ők! – rántott vállat lazán, mintha csak egy hétköznapi döntést kellett volna meghoznia két póló között. Tekintete újra keménnyé vált, és zárkózottá.

- Engem kellett volna megölnöd! – Hirtelen felcsattanó hangom, még engem is meglepett. Könnyeim újra, egymás után gördültek végig az arcomon.

Szó nélkül felállt az ágyról, és elindult ki a szobából.

- Utállak! – kiáltottam utána. – Teljes szívemből utállak, Damon! – Könny áztatta arcomat kézfejembe töröltem, és látásom ugyan úgy homályos maradt.
- Tudom… - Az ajtóból még visszanézett rám. Hangjából sütött az elfogadás, a beletörődés. A tekintete pedig… Fájdalmas.