Prológus

Valahányszor kinyitom a szemem éjszaka, mindig bevillan a kép. A kép, hogyan az a vadállat lelövi a szüleimet. Az érzés, ahogyan tengerként ömlő könnyeim mögött elfojtom feltörni készülő sikolyomat. Az érzés, hogy anya többé nem ébreszt cirógatva. Az érzés, hogy többé nem ehetek apu mennyei palacsintájából. Az érzés, hogy nincsenek többé.

És bármekkora biztonságban vagyok most, a négy fal között, ahonnan szinte ki sem teszem a lábam, valamilyen szinten mégis félek. Hiszen ez a helyén való. Elvégre mégis csak egy gyilkosokkal teli házban élek. Fogolyként. Vagy valami ahhoz hasonló.

Bár ez a félelem, mégsem az a gyomorrengető félelem. Azon már túl vagyok. Ez az attól való félelem, hogy más – ártatlan – embereket is bánt.

Nem értem ezt az egészet. Miért nem ölt meg? Miért vagyunk még itt? Mit akar velünk? Mi haszna származik belőlünk? Azon túl, hogy főzök és mosok rájuk, más egyebet nem tudok.

A húgom pedig megint más kérdés. Ahhoz nekem semmi közöm, hogy ők mit mocskolódnak a szomszéd szobában hetente több alkalommal. Ezt én messze menően ellenzem, de ezzel a kutya sem foglalkozik.

Az egyetlen, – majdnem – normális lény ebben a pokoltanyában, Betsy. Eleinte nem jöttünk ki túl jól, de akarva-akaratlan meg kellett kedvelnie azt, aki a kaját adja neki. Gyönyörű, és kivételesen értelmes kutya. Szerintem okosabb, mint némelyik idióta ebben a házban. És talán már csak ő tart itt. Mert ha én elmennék, nem adna neki senki enni. Van egy ilyen érzésem.

Vagy nem csak miatta vagyok még itt? Őszintén szólva, fogalmam sincs, miért nem szöktem meg már régen. Nem teljesen mindegy, hogy lelőnek, vagy természetesen halok meg, egy idősotthonban? Vagy egy fagyos téli éjjelen, egy híd alatt, egy parkban? Nekem már az. Nekem nincs már senkim. Senkinek nem hiányoznék. Valami mégis visszatart.

A gondoskodás. Én gondoskodok erről a csapatnyi gyilkosról valamilyen szinten. És annak ellenére, hogy ők nem is hozzátartozóim, mégis gondoskodni akarok róluk. Nem tudom miért. Ez van. Az anyai ösztön egy formája lehet. Talán…

Vagy talán Faye tartana vissza? Akár. De láthatóan nagyon jól megvan a kis rózsaszín felhőjén. Ám bármit tesz, ő a húgom. És szeretem. És gondoskodni akarok róla is, hiába nem hagyja.

Bármi tart még itt, napról napra, én itt vagyok. És élek. Még. Amíg ez a bipoláris idióta nem gondol egyet, és álmomban lepuffant. Vagy megfojt. Vagy agyonüt.

Sosem tudhatni, mit hoz a holnap.

De hogy ki vagyok én? Én magam sem tudom pontosan…:)