No. 1 - Menj, és játssz a húgommal.

Hát. Itt lennék én. One life. Sziasztok!

Nem is tudom, mit írhatnék most. Igazából ez sokszor megesik. Mert nem túlzottan vagyok a szavak embere. Ami azért is furcsa, mert elég sokat beszélek, pedig utálom a hangomat. Bah. A másik pedig, hogy miért kezd írásba olyasvalaki, aki nem a szavak embere?! Ez egy nagyon jó kérdés. Magam sem tudom. Talán mert fejlődni akarok.

És hogy hogyan jött ennek a kis fanfictionnek a története? Mostanság egyre több a Danger - remélem senkinek sem kell bemutatnom - mintára elindult blog, és gondoltam megpróbálkozom egy hasonlóval én is. A kis körítés és az egyéb szálak az én agyacskám szüleményei.:)

Remélem sokan fogtok velem tartani. És lesz kinek írnom.:)

Puszi, One life❤️

 

 

 http://www.youtube.com/watch?v=2fngvQS_PmQ

p.s.: próbálok majd minden részhez zenét csatolni. Nem biztos, hogy szövegét illetően kapcsolódni fog a részhez.

 

-… és akkor a combjaimnál megragadott, az ölébe kapott, a nyakamat kezdte harapdálni, és a falnak nyomott. – Kezdett egy újabb élménybeszámolóba Faye, amihez abszolút nem volt kedvem.

- Faye, nem érdekel. – válaszoltam a szokott monotonitással, fel sem nézve imádott könyvemből. – Fáradj ki, kérlek. – sóhajtottam, miközben lapoztam egyet.

- Hát, jó. – fújtatott egyet bosszúsan, majd kecsesen riszálva magát elhagyta a szobát.

Bármennyire is imádom, mélységesen megvetem és elítélem, az miatt, amit azzal a féreggel művel. Számtalanszor mondtam már neki, hogy nem veheti komolyan a szavait, mert csak játszadozik vele, és hogy nem érdekelnek a szaftos kis részleteik, de mindig, minden újabb zajos éjszaka után átjön hozzám, és csillogó szemekkel számol be túlmenően, mindenről. Talán, mert én vagyok rajta kívül az egyetlen nőnemű lény ebben az átkozott bűnbarlangban? Vagy, mert annak ellenére, hogy utál, mégis csak a nővére vagyok? Ki tudja…

Lenn, általában ugyan az a kép fogadott. A nappali hímekkel tömve, akik vagy az X-box miatti elvonási tüneteket enyhítik egy kis játékkal, vagy pedig egy újabb mocskos tervet forralnak, tökéletessé. Hiszen mindenük az. Tökéletes.

Betsy, fogva tartóm imádott szőrmókja, a lépcső aljánál volt elnyúlva. Valamint, ami Faye-t illeti, ő vagy szívszerelme nyomában lihegett, vagy ha őfelségének úgy tartotta kedve, elküldte a húgomat melegebb éghajlatra, nem túl kedves szavakkal, aki ezen esetben egy fotelben talált depizésre és szipogásra alkalmas helyet. A kaja persze mindig rám maradt…

- Mit akartok enni? – kérdeztem kicsit nagyobb hangerővel, hogy egyetlen pillanatra magamra irányítsam figyelmüket.

- Én szarom már le, mit kotyvasztasz… - rántott egyet vállán az épp kedves hangulatában elkapott Brad, majd tovább nyomkodta a konzolt.

- Arrogáns barom vagy. Rendelj egy pizzát, vagy bánom is én. Az sem érdekel, ha éhen halsz. – Gyilkos szemekkel meredtem rá, miközben elhadartam a szavakat, majd felrohantam a lépcsőn, egyenesen a szobámba, az ajtót pedig bevágtam magam mögött.

- Nem érdekel. Nem fogom hagyni, hogy egy ilyen senki, egy ilyen felfuvalkodott hólyag, egy ilyen… egy… egy farok felidegesítsen. – morogtam magamnak, csak úgy, hogy megnyugodjak. Ez általában beválik. És így legalább másokat sem bántok meg. – Haljon éhen. Neki nem főzök soha többé. Ez is biztos.

Lassú, magabiztos léptekkel távolodtam az ajtótól, levettem fehér pólómat, kibújtam farmer shortomból, és a fésülködőasztalomhoz mentem. Elvettem egy hajgumit róla, és hosszú barna tincseimet egy rendezetlen kontyba fogtam a fejem tetejére.

- Nekem sem főzöl, kis méregzsák? – hallottam egy vidám, dörmögően mély hangot az ajtó felől.

Nem kellett megfordulnom, hogy tudjam, kihez tartozik. – Nem tudnál valamit csinálni az ajtóval, hogy nyikorogjon, vagy valami? Elég bosszantó, hogy csak így kopogás, vagy bármiféle jelző hang nélkül berontasz a magánszférámba. – mondtam, ezúttal felé fordulva. Melleim alatt kereszteztem karjaimat, és vártam magyarázatát.

- Én kopogtam – tartotta karjait védekezőn maga elé, miközben felém sétált -, az viszont nem az én bajom, hogy a kis hisztid miatt nem hallottad. – húzta száját ezer wattos vigyorra. – És nem. Nem tehetek a kérésed érdekében semmit. – Ahogy egyre közelebb ért, egyre halkabban beszélt. Néhány centivel előttem állt. Némán nézett le rám. Leeresztettem karjaimat. – És ami a magánszférát illeti… - suttogta, majd levette fekete, kinyúlt atlétáját. – Az, hogy bejöttem, egy a házamban lévő szobába, ami a te használatod alatt áll, még nem a magánszféra megsértése.  – Karjaimat lágyan felemelte függőleges helyzetbe, és szó szerint, rám húzta az atlétáját. – Ne ijedj meg. Nem te vagy az első nő, akit fehérneműben látok. De hogy megnyugodj, tessék. – kacsintott, hófehér fogait ismét megvillantotta.

- De ez már az intim szférám, ha nem bánod. – morogtam összeszorított fogakkal, tekintetem mélyen az övébe fúrtam, tenyeremet mellkasára helyeztem, és eltoltam.

- Az intim szféra pedig ez. – vágta rá azonnal, egy fél pillanat alatt átszelte a köztünk lévő távolságot, derekamnál fogva magához húzott, jobb kezével pedig fenekembe markolt. Homlokát enyémnek döntötte, mellkasa enyémhez simult, éreztem leheletét ajkaimon, és hevesen dobogó szívverését.

Az agyam teljesen kikapcsolt, nem tudtam gondolkodni. Nem irányítottam semmit. Az ösztön vitt magával. Kezeim elindultak felfelé, jobb kezem válla, bal pedig tarkója irányába.

Persze csak egy pillanatig. Vagyis azt hiszem. A lehető leggyorsabban próbáltam észhez térni. Hiszen ő egy gyilkos. És én gyűlölöm. Mert megölte a szüleimet. Nem keveredhettem semmiféle intim kapcsolatba vele. Nem akartam. Nem akarhattam. Bármennyire is jól néz ki.

- Önelégült barom. – E két szót kezem csattanása követte. Mégis mit képzel? Nem vagyok Faye. – Menj, és játssz a húgommal. – Szinte köptem a szavakat, őfelsége az arcát dörzsölgette. Amikor visszapillantott rám, szemei szikrákat szórtak.

- Na, ide figyelj! – morogta, akár egy veszett kutya, akit épp ágyékon rúgtak. – Soha többé ne merj rám kezet emelni, megértetted? – állkapcsom alatt elkapta torkomat, egyre erősebben szorította, és elkezdett felfelé emelni. Lábujjaim már szinte nem is érték a talajt. Próbáltam lefejteni nyakamról erős szorítását. De nem ment…

Ekkor értettem meg, mit is tettem. Remegett mindenem. Aláírtam a halálos ítéletem. Nem látom többé a napot, nem hallom többé az eső kopogását. Ennyi volt. Szemeimbe könnyek gyűltek. A félelem miatt? Vagy a fájdalom okozta? Már nem is tudom.

Tekintete eszelős volt. Elvesztette az irányítást maga felett. Minden porcikája azt sugallta, hogy őt senki nem ütheti meg. Büntetlenül. Aki megteszi, élete utolsó hibáját követi el.

És én elkövettem. Ahogy lehunytam szememet, lepörgött előttem minden. Amint Faye-jel egymást dobáljuk homokkal. Majd egymás haját tépjük. Amint anyuék próbálnak minket szétszedni. Amint elmennek mellettem a pasik, és a húgom után mennek. Aki az ikertestvérem. Ergo olyan, mint én. Vagyis nem. Nekik ő mindig jobb volt. Én voltam a láthatatlan tesó. Mindig az árnyékában éltem. De ennek talán így kellett lennie. Ő volt a szép és csinos, én meg az okos nyomi.

Éreztem, hogyan összemegy a tüdőm, és forgott velem a világ. Kezdtem elveszteni az eszméletem. És világosodott minden. Egyetlen pontból áradt az a rengeteg fény. Ez az a bizonyos fény lett volna?...

Ahogyan lassan közeledtem felé, egyre távolabbinak tűnt. Soha el nem érhetőnek. És olyan is volt. Akárhogyan nyújtóztam, vagy siettem felé, egyre messzebb és messzebb került. Végül teljesen eltűnt.

× × ×

Az eső kopogása ébresztett. Amint monoton ütemében koppan az erkélyajtón, majd a cseppek egymással versenyezve végigcsorognak az üvegen. Annyira megnyugtató. A takaró és a matrac puhasága ölelt körül, és hagyta, hogy kényelmesen, mély álomba szenderülve elszakadjak a való élettől. Az én saját álomvilágonba. Ki tudja mennyi időre. Az utolsó emlékem, ahogyan Damon vérben forgó szemekkel épp próbál megfojtani. Már-már oly' annyira, hogy a tüdőm összeszűkült, nem kaptam levegőt, és eszméletemet vesztve indultam a fény irányába. Szóval tulajdonképpen a halál kapujában álltam...? És meg is ölhetett volna. De mégsem tette.

Nehezemre esett kinyitni a szememet. A nap erőlködve próbálta áttörni a vastag felhőtakarót az égen, de csak halovány pislákolásra futotta tőle. Túl lusta voltam még ahhoz, hogy felkeljek. És a nyakam is eléggé fájt. Előre féltem a látványtól.
Amikor átfordultam a másik oldalamra, karom valami keménybe, mégis puhába ütközött. És szőrösbe. Majd egy óriási meleg, és nedves nyelv szántotta keresztül az arcomat, elnyalva egy szemembe lógó tincset.

- Jó reggelt, Betsy. – morogtam álmosan mosolyogva a párnába. Válaszul csak egy magamhoz térítő ugatást kaptam. – Jól van. Mindjárt kapsz enni. – kuncogtam. Az egyetlen dolog, ami mosolyt tud csalni az arcomra, ez az éhenkórász dög.