No. 2. - Shakira

Hát, sziasztok, ismét!

Most tényleg nem tudok mit írni.

Bizonyíték sincs rá, hogy olvasta-e valaki az első részt. A rendszerben nem bízok, komik pedig nem érkeztek. Sem pedig felirítkozók. Nem tudom, mi tévő legyek. Mert szeretem ezt a történetet. És hiába mondta nekem egy okos, és számomra fonytos személy, hogy "a blogokhoz idő kell, hogy megtaláld a saját olvasóközönséged", én úgy érzem, hogy az alatt a 9 nap alatt, amióta él a blog, senki sem akar az olvasóközönségemhez tartozni. Nem tudom.

De itt a következő rész. Megírtam.

Hm... Jó olvasást!:)

https://www.youtube.com/watch?v=r_siYfZDh5w

Új rémálom fészkelte be magát az elmémbe. A lövés hangját átvette a fülemben dobogó vér keltette érzés. A szüleim ijedt arcát Damon vérben forgó szemei, és a fény, ami felé elindultam. Eddig nem féltem tőle, úgy gondoltam, nekem már úgyis mindegy. De az az élmény mindent megváltoztatott. Teljesen másként állok a dolgokhoz. Mindent az szerint cselekszek, mintha az utolsó napomat élném. Hiszen ki tudja. Lehet, hogy az utolsót élem. Lehet, hogy legközelebb elég egy levegővétel, rossz helyen és rossz időben, Ő pedig elveszi az életemet. Nem tudhatom. Senki sem tudhatja. Még Ő maga sem. Mert egy bipoláris elmebeteg. Feltételezem…

Mióta felpofoztam, napok teltek el. Nap napot követett, az ujjai után maradt nyomok is szépen lassan halványulni kezdtek. Mintha mi sem történt volna, mindenki élte a maga kis életét. De hát miért ne tették volna? Nem tudhatták, mi történt. Esetleg sejthették a nyakamat látva. Viszont kétlem, hogy bárki is rá mert volna kérdezni a főnöknél. Valamint az is kizárt, hogy Ő mondott volna bármit is. Sosem teszi. Miért tette volna pont most?

Csupán egy dolog változott: azóta rám sem nézett. Az előtt, ha lejöttem a lépcsőn, bementem a konyhába, megetettem Betsy-t, kaját csináltam nekik, megterítettem, elmosogattam, takarítottam, kiteregettem a tiszta ruhát… Teljesen mindegy volt, mit csináltam, magamon éreztem a tekintetét. Minden apró mozdulatomra felfigyelt. Szemmel tartott. Jobban, mint bármelyik emberét. Vagy a tesómat. Tudta, hogy képes lettem volna megszökni, ezért Ő maga tartotta rajtam a szemét. Már nem teszi.

Érzi, hogy félek. Sőt… Behúzott nyakkal járok-kelek, bármerre megyek. Figyelek magamra, hogy véletlenül se húzzam ki a gyufát. Mert megtanított értékelni az életemet. Az a fény tényleg gyönyörű, de alig túl a 18-on még nem szeretném megismerni közelebbről. Ez egy darabig bőségesen elég volt, köszönöm szépen. Illetve nem, de mindegy.

Néha elgondolkodom, hogy talán hálásnak kellene neki lennem. De eztán olyan, mintha a józan eszem felpofozna. Hálásnak lenni? HÁLÁSNAK? NEKI? Kizárt dolog!

Remek életem volt. Nem voltunk a felső tízezer tagjai, de meg volt mindenünk, amire szükségünk volt. Apa keresett ügyvéd volt, és anyu kis butikja is remekül ment. A házunk is csodás volt. Faye-nek és nekem is meg volt a saját kis birodalmunk, mert a szüleink rájöttek, hogy egymás agyára mennénk, ha huzamosabb ideig egy légtérben kellene tartózkodnunk. Való igaz, hogy ikrek vagyunk. De hol van az leírva, hogy az ikreknek egyformáknak kell lenniük? Pont ez az. Sehol. Olyanok vagyunk, akár a tűz és a víz. Amit én utálok, azért a húgom megőrül. És ez fordítva sincs másként.

Az életünk majd hogy nem tökéletesnek volt mondható. A tipikus amerikai álom. A hátsó kertben medence, egy kisebb grillsütő, ha a barátok vagy a rokonok átjöttek; hibátlanul zöld gyep; meseszép virágok. Teljesen idillikus, akár a filmekben.

Most pedig tényleg olyan, mintha a felső tízezer tagja lennék. Ez a ház egy kész palota. A tesóm olyan ruhákban mászkál, amire ezek előtt spórolnia kellett. Most pedig csak kinyitja a száját, és már az övé is. A gardróbja tele van cipőkkel, és drágábbnál drágább gyémánt-nyakékekkel és gyöngysorokkal. Elvégre egy maffiafőnök „csaja” nem mászkálhat szakadtan.

Én sem panaszkodhatok. Hiszen ha valamire szükségem van, azt megkapom. Néhány könyvmolynak a szobám maga lenne a Mennyország. Nekem viszont a menedékem, ahova bármikor elbújhatok.

Szóval tény és való, hogy jobban élek, mint ezelőtt, de hogy hálás legyek neki, az már abszurd…

× × ×

- Kész a vacsora – szóltam monoton hangon a konyhába vezető boltívnek támaszkodva. De mint akik a fülükön ülnek. Ezt nem hiszem el… - Shakira meztelenül tálalja a vacsorát! – mondtam, ezúttal kicsit erélyesebben. Nem kellett egy másodperc sem. Ha pislantok egyet, talán le is maradok az egészről. Mint akit puskából lőttek ki, úgy dobták el a konzolokat, hagytak a nappaliban csapot-papot, és rohantak a konyhába, engem szinte fellökve stabil testtartásomból.

- Csaló!

- Ne már!

- Hazug!

- Ez így nem fair! – Jöttek egymás után a különböző lázadozó szövegek.

- Másként nem halljátok, amit mondok – rántottam vállat egyszerűen.

- Cseles, nagyon cseles – jegyezte meg vigyorogva Jason, a csapat „esze”. És jogosan. Nagyon okos, és értelmes. Nem úgy, mint a többség. Bradből még néha azt is kinézem, hogy leállna vitatkozni egy banánnal.

Válaszul csak visszamosolyogtam rá.

Ez a vacsora is csak olyan volt, mint a többi. „Lia, egy sört, légyszi.”, „Ide is, plíz.”, „Adsz sót?”, és társai. Rosszabbak, mint egy csapat óvodás. Csoda, hogy nem kell őket etetni.

És a légyszi? Egy bűnöző szájából? Bizony. Kénytelenek voltak megtanulni, hogy nem vagyok a csicskásuk. Vagyis de. Viszont attól még lehetnek udvariasak. Vagy ahhoz hasonlóak.

Nem vagyunk egy átlagos háztartás. Már csak azért sem, mert nem túl valószínű, hogy máshol is egy csapat gyilkosra és bűnözőre egy alig 160 centis törékeny nő mos, főz, takarít.

Mióta itt vagyunk, kialakult egyfajta alárendeltség. Vagyis inkább kettő. Az abszolút főnök Damon – de ezt azt hiszem, mondanom sem kell. Ám ha a háztartásról van szó, még neki is én „parancsolok”.

Az idő során megtanulták, hogy a koszos pólót nem akasztjuk a kilincsre, vagy dobjuk a csillár tetejére; hogy a ruhadarabokat nem a fürdőbe menet hagyják szanaszét mindenhol, és legfőképp, hogy nem fogom összeszedni utánuk a koszos boxereiket. Az egy dolog, hogy kimosom. De hogy én rakjam bele a szennyes kosárba is… Persze. Hogy nem.

Én „megtanítottam” őket a rendre, ők pedig engem az önvédelemre. Fogalmam sincs miért, hiszen úgy sem lesz rá soha szükségem. Szerintük viszont jobb óvatosnak lenni. Ha ti mondjátok…

- Malia! – hallottam húgom kétségbeesett kiáltását az emeletről. Furcsa volt a hangja. Nem az hisztérikus hanglejtés, mint amit megszoktam. Most ijedtség sugárzott belőle, és kétségbeesés. Őszintén szólva, picit megrémített. Talán még sosem volt ilyen.

A srácok is felkapták kiáltására a fejüket. Kinek a villa, kinek a kanál állt meg kezében. Még a rágással is felhagytak. Néhányan nyitott szájjal. Fúj.

Végignéztem rajtuk, mindannyian engem bámultak. Átkozott lámpaláz. Nem bírom, ha néznek.

Felrohantam a lépcsőn, remegő végtagokkal, kis híján orra bukva a tulajdon lábamban. Végigszáguldottam a folyosón, és a végén, az utolsó előtti szobánál balra fordultam. Amikor beléptem a szobába, minden üres volt, és érintetlen. Egyre inkább remegtek a végtagjaim. Berontottam a fürdőbe, Faye-t pedig a WC-n ülve találtam, felhúzott, átkarolt lábakkal. Állát térdére támasztotta, üveges tekintettel meredt előre. Ettől végképp megijedtem. Az én energikus húgom, akit szinte lelőni sem lehet, mert folyamatos pörgésben van, most egy helyben gubbasztott, és némán meredt maga elé.

- Minden rendben, Faye? – Leguggoltam mellé, jobb kezemet bal karjára simítottam.

Nem szólt semmit. Továbbra is ugyan olyan üres, üveges tekintettel meredt maga elé. A pislogásról is elfeledkezett, nekem pedig ötletem sem volt, hogy mi történhetett. Már majdnem azon voltam, hogy kiveszem a tartóból a zuhanyrózsát, és rányitom a hideg vizet.

- Faye? – próbálkoztam újból. Ezúttal pislantott egyet, és rám nézett. Szemébe könnyek gyűltek, és az egyik, némán elszakadva a többitől, végigfolyt arcán.

- Lehet, hogy terhes vagyok. – Csak suttogásra futotta tőle. Az arcából kifutott az összes vér.

- Ezt mégis honnan veszed? – néztem rá kíváncsian.

- 3 napja késik – morogta az orra alatt szemeit törölgetve. Ha nem tudnám, hogy retteg a terhességtől, már itt hagytam volna.

- De ez még nem jelent semmit – fogtam meg kezét, hüvelykujjammal kézfejét simogattam.

- Malia, ezt te nem érted – szipogott kétségbeesve. Basszus, tényleg nagyon fél… - Soha életemben nem késett még. Egyetlen napot sem – mondta határozottan, az utolsó mondatot nyomatékosítva.

- Ez akkor sem jelenti azt, hogy terhes vagy – néztem mélyen barna szemeibe, melyekből sütött a rettegés. Ez gonosz volt tőlem, de nem kellene ennyire túlreagálnia. – Mindig védekeztek, nem? – kérdeztem, mintha ez természetes lenne. Mert az is. Tisztán emlékszem rá, hogy mindig kihangsúlyozza a védekezést. Damon miatt.

- Hááát… - nyújtotta el, és a földet kezdte fixírozni. Édes istenem…

- Mondd, hogy ez csak azért volt, hogy rám ijessz! – emeltem fel fenyegetőn mutatóujjam, és hátrálni kezdtem.

- Múlt héten idegesen berontott, és azt mondta, elfogyott, de azonnal kellek neki. Valami nagy gáz lehetett, mert tiszta ideg volt. És az arca is piros volt – magyarázott, miközben az emlékei között kutatott.

Ó, anyám! Nem! Az nem lehet! NEM! De, amint látod, lehet! Felidegesítettem, az a barom leszarta a gumit, felcsinálta a húgomat, aki most LEHET, hogy terhes. Az én hibám. Egyes egyedül minden az én hibám. Ha nem vagyok annyira erőszakos, és hagyom neki magam, akkor most Faye nem…

Hüvelyk- és mutatóujjam közé fogtam orrnyergem, szemeimet becsuktam, úgy próbáltam megnyugodni. Az agyam jobban kattogott, mint eddig bármikor. Fogalmam sem volt, hogy mit csináljak. Leblokkoltam. Csak annyit tudtam, hogy tennem kell valamit.

- Maradj itt! – Parancsoltam rá, mire ő csak erőteljesen bólintott.

Kirohantam a szobából, megcélozva a lépcsőt. Lehajtott fejjel, a fokokat figyelve kapkodtam lábaimat, hogy el ne essek. Átugrottam Betsy-t, és befordultam a konyhába. Azonnal rám kapták fejüket, és most is volt, aki tátott szájjal meredt rám, ezzel láthatóvá téve a félig megrágott kaját. Fúj. Még mindig.

- Mi történt? – kérdezte elsőként Jason.

Szemeimmel Damont kerestem. A hosszú asztal túlsó felén találtam meg, az asztalfőn. Mélyen szemeibe néztem, és nézésembe annyi mindent sűrítettem, amennyit csak tudtam. Sajnálatot, fájdalmat, haragot, bosszút…

- Damon, kurva nagy gáz van! – A kanál is kiesett a kezéből. Tudta, hogyha én trágár szóval illetek valamit, akkor ott tényleg kurva nagy gáz van.