No. 3. - Ártatlanok

Hát, itt volnék újra.

Nagyon köszönöm a kommenteket, és a feliratkozókat, nagyon örülök nektek!:)))

Itt az alkalom, hogy nyilvánosan is megköszönjem a fejlécet HeartBreaker-nek! Egyszerűen imádom, nagyon tetszik, köszönöm! Szeretlek!♥

Nagyon köszönöm a kritikát Krisztiánnak. Nagyon sokat jelentett egy kívülálló, és egy szakmabeli véleménye. Köszönöm! Szia, Kornél!:D

A részről pedig… Hm. Nem is tudom, mit mondjak. Azt hiszem kellően hosszú, de hogy mennyire jó, azt nektek kell eldöntenetek. Én próbáltam a legjobbat kihozni magamból. Remélem sikerült.

Szeretnék ismételten kommenteket kapni. Tényleg nagyon jól esnek a visszajelzések.

És nem utolsó sorban: 400+ megtekintés! Csak annyit tudok mondani, hogy nagyon köszönöm!♥

p.s: sajnálom, hogy ennyit késtem!

JÓ OLVASÁST!☺

Puszi, One Life!♥

https://www.youtube.com/watch?v=8sgycukafqQ

- És most mégis mi a faszt csináljak? – nézett rám tehetetlenül. Mintha én jobban tudnék bármit is.
- Állj fél lábon... - mutattam magam elé, hogy nyugodtan kezdheti. Válaszul csak egy amolyan "komolyan gondoltad?"-nézést kaptam. - Nem én csináltam meg azt a gyereket – böktem fejemmel a szoba irányába, és hátrébb léptem egyet, így a falnak ütközve.

- De… De én még életemben nem fogtam a kezemben csecsemőt! – túrt idegesen a hajába, és a lépcsőfokon kezdett járkálni előttem. Nem tudtam, hogyan tudnám megnyugtatni.

- Szerinted meg akarja tartani? – vontam fel kérdőn szemöldököm. Ismerem már annyira Faye-t, hogy tudjam, sosem akart gyereket. Nem akarta, hogy „eltorzuljon” a teste, és elveszítse a tökéletes alakját.

- Nem szeretnék abortuszt… - Mélyen a szemeimbe nézett, suttogva szólt.

- Minő ironikus. Egy gyilkos, aki nem akar megölni egy életet… - forgattam a szemeimet, karjaimat mellem alatt kereszteztem.

- De az egy csecsemő! Egy apró, növekvő élet! Hogy vehetném el tőle a levegő frissességét, a nap melegét, vagy a szél simogatását? – Még mindig suttogott, és egyre közelebb jött. A végén már ott állt előttem, alig néhány centire. Mi nála ez a mánia, hogy folyton beront az aurámba?

- És mástól hogy veheted el? – Ellöktem magam a faltól, és farkasszemet néztem vele. – Mást jogod van megfosztani ezektől? Másnak nem járnak ki ugyan ezek a dolgok? Ugyan kérlek… - Rosszallón megráztam a fejem, és ellépve tőle felment a szobába.

- Te ezt nem értheted – jött utánam magyarázkodva. Valójában érdekelt a magyarázata, mert épp ésszel nem tudom felfogni, mi a különbség.

- Hallgatlak – fordultam felé, immáron az ágyon ülve, enyhe cinizmussal a hangomban. Jó, bizonyára több volt benne, mint enyhe…

Helyet foglalt mellettem a hatalmas franciaágy szélén, összekulcsolt ujjait ölébe ejtette, és görnyedt háttal a szőnyeget pásztázta. És mint aki megfagyott. Csak bambán nézett maga elé. Akár egy műanyag próbababa. Annak is beillett volna.

Ahogy ott ült, mélabúsan és csendben mellettem, volt időm végre alaposan szemügyre venni, így két év után talán először. Tökéletes, akár az átkozott, istenverte tervei. A haja rendezetlenül mered az ég felé, minden tincs csak úgy a vakvilág felé meredezik szerte-szét, de együtt mégis egy kerek egészet alkotnak. A bőre hibátlan, egyetlen pattanás, heg, vagy mitesszer sincs rajta, a lányok többsége bármit megadna ezért. Valószínűleg érintésre is puha, akár a baba popsi. A szeme páratlanul barna, csokoládébarna, néhol karamell színű foltokkal, amitől olyan igéző az egész. A szempilláit még a legtökéletesebb spirál sem tudná utánozni, olyannyira hosszúak, sűrűk, és íveltek, persze csak amolyan férfias stílusban. Az orra egyenes ívben szeli át arcát, bármiféle görcs vagy görbület nélkül, apró gödröt hagyva telt ajkai fölött, melynek vonalai hibátlanok, és bárminemű akadály nélkül mosódnak össze bőre napbarnított színével. Ujjatlan atlétája láttatni engedi izmos karjait, és egy aprót kidolgozott felső testéből. A testét borító tetoválások is tökéletesen találkoznak egymással, és olvadnak össze.

Ezek az apróságok olyanok, akár a kirakós darabkái: külön nem igazán érnek semmit, de együtt egy tökéletes képet adnak ki.

- …és ártatlanokat is ritkán bántok – fordult felém őszinte, ártatlan tekintetét enyémbe fúrva. Mióta beszélt? És miért nem hallottam? Mert elmerültél a bámulásában, te idióta!

- És a szüleim? Ők nem voltak ártatlanok? – kérdeztem gombóccal a torkomban, melyet az újraéledő emlék okozott.

- Malia, gyere már! – kiált utánam apu. Nem merek megfordulni. Nem tudok megfordulni. A lábaim a földbe gyökereztek. A szemem láttára halt meg egy ártatlan ember. Sokkot kaptam.

- A rohadt életbe! – szitkozódik az egyik. Miért kellett nekem bejönnöm ebbe a hülye sikátorba az után a hülye macska után? Miért nem hagytam, hogy elszaladjon?

- Hé, kislány, ne ijedj meg – vigyorog rám az egyik. – Nem fogunk bántani – indulnak el felém mind a hárman.

Próbálom rávenni a lábam, hogy mozduljon meg, de egyszerűen mintha betonból lennének.

- Lia! Mozdulj már meg! Randim lesz! – kezdi a húgom, Faye az újabb hisztijét.

- Hallod a másik kicsikét, milyen akaratos a hangja? – vigyorog társaira a harmadik, közben egyre közelednek felém.

- Mi-mit a-a-akartok tőlem? – kapkodom köztük a tekintetem, remeg a hangom, alig tudok megszólalni.

- Hát… - Közvetlenül elém lép a fegyveres. Karjain egy szabad milliméter sincs, végig tetoválások borítják. Lehajtom fejemet, nem merek a szemébe nézni. – Azt még nem tudom – mondja enyhén rekedtes hangján. Jobb ujjával gyengéden felemeli fejemet, az arcomba lógó tincset a fülem mögé tűri.

Egy hirtelen mozdulattal átkarolja a nyakam, és megfordít, hátam hirtelen mellkasának csapódik. Számat egy aprósikoly hagyja el.

Hallom Faye cipőjének kopogását, amint szalad…vagyis próbál, a plusz 13 centijével.

- Jön már a kis türelmetlen – röhög az egyik, és a falhoz lép, hogy a sötétbe rejtőzzön.

A kopogás egyre hangosabb, és ahogyan egyre közelebb ér, egyre hangosabban visszhangzik a sikátor falain.

Hosszan lehunyom szememet, és próbálom összeszedni magam. Ha nem is annyira, hogy a számat kinyissam, de legalább annyira, hogy a pillantásomba egyetlen szót sűrítsek: MENEKÜLJ!

Mert én is azt tenném. Menekülnék. Futnék, ahogyan csak a lábam bírja. De nem tudok. Mert ez a barom, ez a gyilkos a karjaiban tart. A szó legszorosabb értelmében.

Ahogy meghallom a testvérem hangját, azonnal kipattan a szemem. - Jeremy nem fog egész este rám várni, úgyhogy jobb, ha azonnal… - kezdene újabb kis monológjába, miszerint Jeremy élete szerelme – akárcsak az előző tucat srác -, de amint meglátja helyzetemet, nem jön ki hang a torkán. Tipikusan szó bennszakad, hang fennakad helyzet. Ám ő másképp éli ezt meg.

Szemeivel gyorsan feltérképezi a helyzetet, és szinte azonnal bekapcsol nála a vadászösztön. Javíthatatlan.

- Hello, srácok! – Megvillantja ellenállhatatlan mosolyát, hófehér fogait, és jobbra-balra rázva magát, elkezd közeledni az egyik felé.

- Nézd már, főnök, kettő van belőle – kezd újabb idétlen vihogásba a sötétbe rejtőzött srác. Mennyivel könnyebb lenne, ha tudnám a nevüket.

- Nem csak jól nézel ki, de még okos is vagy – kacsint rá Faye, a srác pedig kilép a sötétből. Barna haja mellett kék szemei még így, a félhomályban is világítanak.

Húgom felém, és a gyilkos felé – aki az előbbiek alapján a főnök – kezd közelíteni pofátlanul rövid és feszes szoknyájában.

- Komolyan ő kell neked, mikor itt vagyok én is? – vonja fel kérdőn szemöldökét, és keresztbe tett karokkal meg áll előttem.

- Én is szeretlek - morgom az orrom alatt, és szemeimmel próbálom sugallni neki, hogy az önbizalmam még alacsonyabb szintre való rombolásának nem most van itt az ideje. De rám sem pillant. Rabul ejti tekintetét fogva tartóm – számomra rejtélyes – arca.

- Lányok, gyertek m… - hallom apu hangját, némi idegességgel. Ez így nem jó. Túl közel van. – Elnézést, uram, de ki maga, és miért öleli át a lányomat? – vált erélyesebb hangnemre apu.

- Ide nézz, ki van itt, D - vigyorog a barna. - Egy rég nem látottismerős. - Faye-hez lép, hasonló testtartást vesznek fel.

- Apa, menj el, kérlek! – Végre, egy értelmes mondat, amit ki tudok nyögni.

- Ssss…! – Csitít a mögöttem álló srác. – Nyugalom, szépségem. Apuka nem megy sehová! – morogja a fülembe, és hangában valami ismeretlen fenyegetés bujkál. Hallom, ahogyan elvigyorodik, majd egy hosszú puszit nyom állkapcsom tövébe. Automatikusan az ellenkező irányba fordítom a fejem.

- Eressze el! – Apa óriási léptekkel indul el felénk.

- Kuss! – Hallom a határozott hangot a fülem mellett.

Akár egy marionett-bábú: emeli a kezét, apára néz, elvigyorodik, és máris betölti az éj csendjét az óriási durranás.

A fülem zúg, nem hallok semmit, és fel sem fogom mi történt. Apa meredten térdre esik, és eldől előre. Akár egy élettelen fadarab. Hiszen az volt. Élettelen…

- Neee… - üvöltök, ahogyan csak tudok, könnyeim pedig azonnal utat törnek maguknak. Szabadulni próbálok, de túl erős a szorítása.

- Nyugi, bébi! – morogja fülembe. Most valahogy más a hangja. Olyan nem tudom… Lágyabb?

Lassan elindul velem, ki a sikátorból, Faye, és a másik kettő pedig utánunk. Faye arcát is könnyek áztatták, de rajta koránt sem látok akkora lelki sérelmet. Az én érzelemmentes húgom…éljen, éljen.

Szemeimmel az üres parkolót pásztázom. Kocsink égő reflektorokkal, és nyitott ajtókkal áll középen, rémült édesanyám félúton.

- Uraim, mi fo… - Anya félve kezd hátrálni, de már az ő sorsa is eldőlt.

- Ne tedd ezt, könyörgöm neked… - Fulladozom a sírástól, és próbálom, hátha megmenthetem anyát. – Ölj meg inkább engem!

- Kár lenne érted, szépségem! – Ismét fülembe mosolyog, egy újabb puszit nyom, ezúttal fülem tövébe.

És egy újabb lövés. Anya azonnal szívéhez kapja a kezét, elgyengülnek lábai, és lassan a földre zuhan.

- Te mocskos gyilkos! – Kapálózok, mint egy elmebeteg, ott ütöm, ahol csak tudom. – Megölted… - Üvöltök könnyáztatta arccal az éjszakába. – Megölted Őket! Megölted a szüleimet!

- Nem tehettem mást. Vagy te, vagy ők! – rántott vállat lazán, mintha csak egy hétköznapi döntést kellett volna meghoznia két póló között. Tekintete újra keménnyé vált, és zárkózottá.

- Engem kellett volna megölnöd! – Hirtelen felcsattanó hangom, még engem is meglepett. Könnyeim újra, egymás után gördültek végig az arcomon.

Szó nélkül felállt az ágyról, és elindult ki a szobából.

- Utállak! – kiáltottam utána. – Teljes szívemből utállak, Damon! – Könny áztatta arcomat kézfejembe töröltem, és látásom ugyan úgy homályos maradt.
- Tudom… - Az ajtóból még visszanézett rám. Hangjából sütött az elfogadás, a beletörődés. A tekintete pedig… Fájdalmas.

No. 2. - Shakira

Hát, sziasztok, ismét!

Most tényleg nem tudok mit írni.

Bizonyíték sincs rá, hogy olvasta-e valaki az első részt. A rendszerben nem bízok, komik pedig nem érkeztek. Sem pedig felirítkozók. Nem tudom, mi tévő legyek. Mert szeretem ezt a történetet. És hiába mondta nekem egy okos, és számomra fonytos személy, hogy "a blogokhoz idő kell, hogy megtaláld a saját olvasóközönséged", én úgy érzem, hogy az alatt a 9 nap alatt, amióta él a blog, senki sem akar az olvasóközönségemhez tartozni. Nem tudom.

De itt a következő rész. Megírtam.

Hm... Jó olvasást!:)

https://www.youtube.com/watch?v=r_siYfZDh5w

Új rémálom fészkelte be magát az elmémbe. A lövés hangját átvette a fülemben dobogó vér keltette érzés. A szüleim ijedt arcát Damon vérben forgó szemei, és a fény, ami felé elindultam. Eddig nem féltem tőle, úgy gondoltam, nekem már úgyis mindegy. De az az élmény mindent megváltoztatott. Teljesen másként állok a dolgokhoz. Mindent az szerint cselekszek, mintha az utolsó napomat élném. Hiszen ki tudja. Lehet, hogy az utolsót élem. Lehet, hogy legközelebb elég egy levegővétel, rossz helyen és rossz időben, Ő pedig elveszi az életemet. Nem tudhatom. Senki sem tudhatja. Még Ő maga sem. Mert egy bipoláris elmebeteg. Feltételezem…

Mióta felpofoztam, napok teltek el. Nap napot követett, az ujjai után maradt nyomok is szépen lassan halványulni kezdtek. Mintha mi sem történt volna, mindenki élte a maga kis életét. De hát miért ne tették volna? Nem tudhatták, mi történt. Esetleg sejthették a nyakamat látva. Viszont kétlem, hogy bárki is rá mert volna kérdezni a főnöknél. Valamint az is kizárt, hogy Ő mondott volna bármit is. Sosem teszi. Miért tette volna pont most?

Csupán egy dolog változott: azóta rám sem nézett. Az előtt, ha lejöttem a lépcsőn, bementem a konyhába, megetettem Betsy-t, kaját csináltam nekik, megterítettem, elmosogattam, takarítottam, kiteregettem a tiszta ruhát… Teljesen mindegy volt, mit csináltam, magamon éreztem a tekintetét. Minden apró mozdulatomra felfigyelt. Szemmel tartott. Jobban, mint bármelyik emberét. Vagy a tesómat. Tudta, hogy képes lettem volna megszökni, ezért Ő maga tartotta rajtam a szemét. Már nem teszi.

Érzi, hogy félek. Sőt… Behúzott nyakkal járok-kelek, bármerre megyek. Figyelek magamra, hogy véletlenül se húzzam ki a gyufát. Mert megtanított értékelni az életemet. Az a fény tényleg gyönyörű, de alig túl a 18-on még nem szeretném megismerni közelebbről. Ez egy darabig bőségesen elég volt, köszönöm szépen. Illetve nem, de mindegy.

Néha elgondolkodom, hogy talán hálásnak kellene neki lennem. De eztán olyan, mintha a józan eszem felpofozna. Hálásnak lenni? HÁLÁSNAK? NEKI? Kizárt dolog!

Remek életem volt. Nem voltunk a felső tízezer tagjai, de meg volt mindenünk, amire szükségünk volt. Apa keresett ügyvéd volt, és anyu kis butikja is remekül ment. A házunk is csodás volt. Faye-nek és nekem is meg volt a saját kis birodalmunk, mert a szüleink rájöttek, hogy egymás agyára mennénk, ha huzamosabb ideig egy légtérben kellene tartózkodnunk. Való igaz, hogy ikrek vagyunk. De hol van az leírva, hogy az ikreknek egyformáknak kell lenniük? Pont ez az. Sehol. Olyanok vagyunk, akár a tűz és a víz. Amit én utálok, azért a húgom megőrül. És ez fordítva sincs másként.

Az életünk majd hogy nem tökéletesnek volt mondható. A tipikus amerikai álom. A hátsó kertben medence, egy kisebb grillsütő, ha a barátok vagy a rokonok átjöttek; hibátlanul zöld gyep; meseszép virágok. Teljesen idillikus, akár a filmekben.

Most pedig tényleg olyan, mintha a felső tízezer tagja lennék. Ez a ház egy kész palota. A tesóm olyan ruhákban mászkál, amire ezek előtt spórolnia kellett. Most pedig csak kinyitja a száját, és már az övé is. A gardróbja tele van cipőkkel, és drágábbnál drágább gyémánt-nyakékekkel és gyöngysorokkal. Elvégre egy maffiafőnök „csaja” nem mászkálhat szakadtan.

Én sem panaszkodhatok. Hiszen ha valamire szükségem van, azt megkapom. Néhány könyvmolynak a szobám maga lenne a Mennyország. Nekem viszont a menedékem, ahova bármikor elbújhatok.

Szóval tény és való, hogy jobban élek, mint ezelőtt, de hogy hálás legyek neki, az már abszurd…

× × ×

- Kész a vacsora – szóltam monoton hangon a konyhába vezető boltívnek támaszkodva. De mint akik a fülükön ülnek. Ezt nem hiszem el… - Shakira meztelenül tálalja a vacsorát! – mondtam, ezúttal kicsit erélyesebben. Nem kellett egy másodperc sem. Ha pislantok egyet, talán le is maradok az egészről. Mint akit puskából lőttek ki, úgy dobták el a konzolokat, hagytak a nappaliban csapot-papot, és rohantak a konyhába, engem szinte fellökve stabil testtartásomból.

- Csaló!

- Ne már!

- Hazug!

- Ez így nem fair! – Jöttek egymás után a különböző lázadozó szövegek.

- Másként nem halljátok, amit mondok – rántottam vállat egyszerűen.

- Cseles, nagyon cseles – jegyezte meg vigyorogva Jason, a csapat „esze”. És jogosan. Nagyon okos, és értelmes. Nem úgy, mint a többség. Bradből még néha azt is kinézem, hogy leállna vitatkozni egy banánnal.

Válaszul csak visszamosolyogtam rá.

Ez a vacsora is csak olyan volt, mint a többi. „Lia, egy sört, légyszi.”, „Ide is, plíz.”, „Adsz sót?”, és társai. Rosszabbak, mint egy csapat óvodás. Csoda, hogy nem kell őket etetni.

És a légyszi? Egy bűnöző szájából? Bizony. Kénytelenek voltak megtanulni, hogy nem vagyok a csicskásuk. Vagyis de. Viszont attól még lehetnek udvariasak. Vagy ahhoz hasonlóak.

Nem vagyunk egy átlagos háztartás. Már csak azért sem, mert nem túl valószínű, hogy máshol is egy csapat gyilkosra és bűnözőre egy alig 160 centis törékeny nő mos, főz, takarít.

Mióta itt vagyunk, kialakult egyfajta alárendeltség. Vagyis inkább kettő. Az abszolút főnök Damon – de ezt azt hiszem, mondanom sem kell. Ám ha a háztartásról van szó, még neki is én „parancsolok”.

Az idő során megtanulták, hogy a koszos pólót nem akasztjuk a kilincsre, vagy dobjuk a csillár tetejére; hogy a ruhadarabokat nem a fürdőbe menet hagyják szanaszét mindenhol, és legfőképp, hogy nem fogom összeszedni utánuk a koszos boxereiket. Az egy dolog, hogy kimosom. De hogy én rakjam bele a szennyes kosárba is… Persze. Hogy nem.

Én „megtanítottam” őket a rendre, ők pedig engem az önvédelemre. Fogalmam sincs miért, hiszen úgy sem lesz rá soha szükségem. Szerintük viszont jobb óvatosnak lenni. Ha ti mondjátok…

- Malia! – hallottam húgom kétségbeesett kiáltását az emeletről. Furcsa volt a hangja. Nem az hisztérikus hanglejtés, mint amit megszoktam. Most ijedtség sugárzott belőle, és kétségbeesés. Őszintén szólva, picit megrémített. Talán még sosem volt ilyen.

A srácok is felkapták kiáltására a fejüket. Kinek a villa, kinek a kanál állt meg kezében. Még a rágással is felhagytak. Néhányan nyitott szájjal. Fúj.

Végignéztem rajtuk, mindannyian engem bámultak. Átkozott lámpaláz. Nem bírom, ha néznek.

Felrohantam a lépcsőn, remegő végtagokkal, kis híján orra bukva a tulajdon lábamban. Végigszáguldottam a folyosón, és a végén, az utolsó előtti szobánál balra fordultam. Amikor beléptem a szobába, minden üres volt, és érintetlen. Egyre inkább remegtek a végtagjaim. Berontottam a fürdőbe, Faye-t pedig a WC-n ülve találtam, felhúzott, átkarolt lábakkal. Állát térdére támasztotta, üveges tekintettel meredt előre. Ettől végképp megijedtem. Az én energikus húgom, akit szinte lelőni sem lehet, mert folyamatos pörgésben van, most egy helyben gubbasztott, és némán meredt maga elé.

- Minden rendben, Faye? – Leguggoltam mellé, jobb kezemet bal karjára simítottam.

Nem szólt semmit. Továbbra is ugyan olyan üres, üveges tekintettel meredt maga elé. A pislogásról is elfeledkezett, nekem pedig ötletem sem volt, hogy mi történhetett. Már majdnem azon voltam, hogy kiveszem a tartóból a zuhanyrózsát, és rányitom a hideg vizet.

- Faye? – próbálkoztam újból. Ezúttal pislantott egyet, és rám nézett. Szemébe könnyek gyűltek, és az egyik, némán elszakadva a többitől, végigfolyt arcán.

- Lehet, hogy terhes vagyok. – Csak suttogásra futotta tőle. Az arcából kifutott az összes vér.

- Ezt mégis honnan veszed? – néztem rá kíváncsian.

- 3 napja késik – morogta az orra alatt szemeit törölgetve. Ha nem tudnám, hogy retteg a terhességtől, már itt hagytam volna.

- De ez még nem jelent semmit – fogtam meg kezét, hüvelykujjammal kézfejét simogattam.

- Malia, ezt te nem érted – szipogott kétségbeesve. Basszus, tényleg nagyon fél… - Soha életemben nem késett még. Egyetlen napot sem – mondta határozottan, az utolsó mondatot nyomatékosítva.

- Ez akkor sem jelenti azt, hogy terhes vagy – néztem mélyen barna szemeibe, melyekből sütött a rettegés. Ez gonosz volt tőlem, de nem kellene ennyire túlreagálnia. – Mindig védekeztek, nem? – kérdeztem, mintha ez természetes lenne. Mert az is. Tisztán emlékszem rá, hogy mindig kihangsúlyozza a védekezést. Damon miatt.

- Hááát… - nyújtotta el, és a földet kezdte fixírozni. Édes istenem…

- Mondd, hogy ez csak azért volt, hogy rám ijessz! – emeltem fel fenyegetőn mutatóujjam, és hátrálni kezdtem.

- Múlt héten idegesen berontott, és azt mondta, elfogyott, de azonnal kellek neki. Valami nagy gáz lehetett, mert tiszta ideg volt. És az arca is piros volt – magyarázott, miközben az emlékei között kutatott.

Ó, anyám! Nem! Az nem lehet! NEM! De, amint látod, lehet! Felidegesítettem, az a barom leszarta a gumit, felcsinálta a húgomat, aki most LEHET, hogy terhes. Az én hibám. Egyes egyedül minden az én hibám. Ha nem vagyok annyira erőszakos, és hagyom neki magam, akkor most Faye nem…

Hüvelyk- és mutatóujjam közé fogtam orrnyergem, szemeimet becsuktam, úgy próbáltam megnyugodni. Az agyam jobban kattogott, mint eddig bármikor. Fogalmam sem volt, hogy mit csináljak. Leblokkoltam. Csak annyit tudtam, hogy tennem kell valamit.

- Maradj itt! – Parancsoltam rá, mire ő csak erőteljesen bólintott.

Kirohantam a szobából, megcélozva a lépcsőt. Lehajtott fejjel, a fokokat figyelve kapkodtam lábaimat, hogy el ne essek. Átugrottam Betsy-t, és befordultam a konyhába. Azonnal rám kapták fejüket, és most is volt, aki tátott szájjal meredt rám, ezzel láthatóvá téve a félig megrágott kaját. Fúj. Még mindig.

- Mi történt? – kérdezte elsőként Jason.

Szemeimmel Damont kerestem. A hosszú asztal túlsó felén találtam meg, az asztalfőn. Mélyen szemeibe néztem, és nézésembe annyi mindent sűrítettem, amennyit csak tudtam. Sajnálatot, fájdalmat, haragot, bosszút…

- Damon, kurva nagy gáz van! – A kanál is kiesett a kezéből. Tudta, hogyha én trágár szóval illetek valamit, akkor ott tényleg kurva nagy gáz van.

No. 1 - Menj, és játssz a húgommal.

Hát. Itt lennék én. One life. Sziasztok!

Nem is tudom, mit írhatnék most. Igazából ez sokszor megesik. Mert nem túlzottan vagyok a szavak embere. Ami azért is furcsa, mert elég sokat beszélek, pedig utálom a hangomat. Bah. A másik pedig, hogy miért kezd írásba olyasvalaki, aki nem a szavak embere?! Ez egy nagyon jó kérdés. Magam sem tudom. Talán mert fejlődni akarok.

És hogy hogyan jött ennek a kis fanfictionnek a története? Mostanság egyre több a Danger - remélem senkinek sem kell bemutatnom - mintára elindult blog, és gondoltam megpróbálkozom egy hasonlóval én is. A kis körítés és az egyéb szálak az én agyacskám szüleményei.:)

Remélem sokan fogtok velem tartani. És lesz kinek írnom.:)

Puszi, One life❤️

 

 

 http://www.youtube.com/watch?v=2fngvQS_PmQ

p.s.: próbálok majd minden részhez zenét csatolni. Nem biztos, hogy szövegét illetően kapcsolódni fog a részhez.

 

-… és akkor a combjaimnál megragadott, az ölébe kapott, a nyakamat kezdte harapdálni, és a falnak nyomott. – Kezdett egy újabb élménybeszámolóba Faye, amihez abszolút nem volt kedvem.

- Faye, nem érdekel. – válaszoltam a szokott monotonitással, fel sem nézve imádott könyvemből. – Fáradj ki, kérlek. – sóhajtottam, miközben lapoztam egyet.

- Hát, jó. – fújtatott egyet bosszúsan, majd kecsesen riszálva magát elhagyta a szobát.

Bármennyire is imádom, mélységesen megvetem és elítélem, az miatt, amit azzal a féreggel művel. Számtalanszor mondtam már neki, hogy nem veheti komolyan a szavait, mert csak játszadozik vele, és hogy nem érdekelnek a szaftos kis részleteik, de mindig, minden újabb zajos éjszaka után átjön hozzám, és csillogó szemekkel számol be túlmenően, mindenről. Talán, mert én vagyok rajta kívül az egyetlen nőnemű lény ebben az átkozott bűnbarlangban? Vagy, mert annak ellenére, hogy utál, mégis csak a nővére vagyok? Ki tudja…

Lenn, általában ugyan az a kép fogadott. A nappali hímekkel tömve, akik vagy az X-box miatti elvonási tüneteket enyhítik egy kis játékkal, vagy pedig egy újabb mocskos tervet forralnak, tökéletessé. Hiszen mindenük az. Tökéletes.

Betsy, fogva tartóm imádott szőrmókja, a lépcső aljánál volt elnyúlva. Valamint, ami Faye-t illeti, ő vagy szívszerelme nyomában lihegett, vagy ha őfelségének úgy tartotta kedve, elküldte a húgomat melegebb éghajlatra, nem túl kedves szavakkal, aki ezen esetben egy fotelben talált depizésre és szipogásra alkalmas helyet. A kaja persze mindig rám maradt…

- Mit akartok enni? – kérdeztem kicsit nagyobb hangerővel, hogy egyetlen pillanatra magamra irányítsam figyelmüket.

- Én szarom már le, mit kotyvasztasz… - rántott egyet vállán az épp kedves hangulatában elkapott Brad, majd tovább nyomkodta a konzolt.

- Arrogáns barom vagy. Rendelj egy pizzát, vagy bánom is én. Az sem érdekel, ha éhen halsz. – Gyilkos szemekkel meredtem rá, miközben elhadartam a szavakat, majd felrohantam a lépcsőn, egyenesen a szobámba, az ajtót pedig bevágtam magam mögött.

- Nem érdekel. Nem fogom hagyni, hogy egy ilyen senki, egy ilyen felfuvalkodott hólyag, egy ilyen… egy… egy farok felidegesítsen. – morogtam magamnak, csak úgy, hogy megnyugodjak. Ez általában beválik. És így legalább másokat sem bántok meg. – Haljon éhen. Neki nem főzök soha többé. Ez is biztos.

Lassú, magabiztos léptekkel távolodtam az ajtótól, levettem fehér pólómat, kibújtam farmer shortomból, és a fésülködőasztalomhoz mentem. Elvettem egy hajgumit róla, és hosszú barna tincseimet egy rendezetlen kontyba fogtam a fejem tetejére.

- Nekem sem főzöl, kis méregzsák? – hallottam egy vidám, dörmögően mély hangot az ajtó felől.

Nem kellett megfordulnom, hogy tudjam, kihez tartozik. – Nem tudnál valamit csinálni az ajtóval, hogy nyikorogjon, vagy valami? Elég bosszantó, hogy csak így kopogás, vagy bármiféle jelző hang nélkül berontasz a magánszférámba. – mondtam, ezúttal felé fordulva. Melleim alatt kereszteztem karjaimat, és vártam magyarázatát.

- Én kopogtam – tartotta karjait védekezőn maga elé, miközben felém sétált -, az viszont nem az én bajom, hogy a kis hisztid miatt nem hallottad. – húzta száját ezer wattos vigyorra. – És nem. Nem tehetek a kérésed érdekében semmit. – Ahogy egyre közelebb ért, egyre halkabban beszélt. Néhány centivel előttem állt. Némán nézett le rám. Leeresztettem karjaimat. – És ami a magánszférát illeti… - suttogta, majd levette fekete, kinyúlt atlétáját. – Az, hogy bejöttem, egy a házamban lévő szobába, ami a te használatod alatt áll, még nem a magánszféra megsértése.  – Karjaimat lágyan felemelte függőleges helyzetbe, és szó szerint, rám húzta az atlétáját. – Ne ijedj meg. Nem te vagy az első nő, akit fehérneműben látok. De hogy megnyugodj, tessék. – kacsintott, hófehér fogait ismét megvillantotta.

- De ez már az intim szférám, ha nem bánod. – morogtam összeszorított fogakkal, tekintetem mélyen az övébe fúrtam, tenyeremet mellkasára helyeztem, és eltoltam.

- Az intim szféra pedig ez. – vágta rá azonnal, egy fél pillanat alatt átszelte a köztünk lévő távolságot, derekamnál fogva magához húzott, jobb kezével pedig fenekembe markolt. Homlokát enyémnek döntötte, mellkasa enyémhez simult, éreztem leheletét ajkaimon, és hevesen dobogó szívverését.

Az agyam teljesen kikapcsolt, nem tudtam gondolkodni. Nem irányítottam semmit. Az ösztön vitt magával. Kezeim elindultak felfelé, jobb kezem válla, bal pedig tarkója irányába.

Persze csak egy pillanatig. Vagyis azt hiszem. A lehető leggyorsabban próbáltam észhez térni. Hiszen ő egy gyilkos. És én gyűlölöm. Mert megölte a szüleimet. Nem keveredhettem semmiféle intim kapcsolatba vele. Nem akartam. Nem akarhattam. Bármennyire is jól néz ki.

- Önelégült barom. – E két szót kezem csattanása követte. Mégis mit képzel? Nem vagyok Faye. – Menj, és játssz a húgommal. – Szinte köptem a szavakat, őfelsége az arcát dörzsölgette. Amikor visszapillantott rám, szemei szikrákat szórtak.

- Na, ide figyelj! – morogta, akár egy veszett kutya, akit épp ágyékon rúgtak. – Soha többé ne merj rám kezet emelni, megértetted? – állkapcsom alatt elkapta torkomat, egyre erősebben szorította, és elkezdett felfelé emelni. Lábujjaim már szinte nem is érték a talajt. Próbáltam lefejteni nyakamról erős szorítását. De nem ment…

Ekkor értettem meg, mit is tettem. Remegett mindenem. Aláírtam a halálos ítéletem. Nem látom többé a napot, nem hallom többé az eső kopogását. Ennyi volt. Szemeimbe könnyek gyűltek. A félelem miatt? Vagy a fájdalom okozta? Már nem is tudom.

Tekintete eszelős volt. Elvesztette az irányítást maga felett. Minden porcikája azt sugallta, hogy őt senki nem ütheti meg. Büntetlenül. Aki megteszi, élete utolsó hibáját követi el.

És én elkövettem. Ahogy lehunytam szememet, lepörgött előttem minden. Amint Faye-jel egymást dobáljuk homokkal. Majd egymás haját tépjük. Amint anyuék próbálnak minket szétszedni. Amint elmennek mellettem a pasik, és a húgom után mennek. Aki az ikertestvérem. Ergo olyan, mint én. Vagyis nem. Nekik ő mindig jobb volt. Én voltam a láthatatlan tesó. Mindig az árnyékában éltem. De ennek talán így kellett lennie. Ő volt a szép és csinos, én meg az okos nyomi.

Éreztem, hogyan összemegy a tüdőm, és forgott velem a világ. Kezdtem elveszteni az eszméletem. És világosodott minden. Egyetlen pontból áradt az a rengeteg fény. Ez az a bizonyos fény lett volna?...

Ahogyan lassan közeledtem felé, egyre távolabbinak tűnt. Soha el nem érhetőnek. És olyan is volt. Akárhogyan nyújtóztam, vagy siettem felé, egyre messzebb és messzebb került. Végül teljesen eltűnt.

× × ×

Az eső kopogása ébresztett. Amint monoton ütemében koppan az erkélyajtón, majd a cseppek egymással versenyezve végigcsorognak az üvegen. Annyira megnyugtató. A takaró és a matrac puhasága ölelt körül, és hagyta, hogy kényelmesen, mély álomba szenderülve elszakadjak a való élettől. Az én saját álomvilágonba. Ki tudja mennyi időre. Az utolsó emlékem, ahogyan Damon vérben forgó szemekkel épp próbál megfojtani. Már-már oly' annyira, hogy a tüdőm összeszűkült, nem kaptam levegőt, és eszméletemet vesztve indultam a fény irányába. Szóval tulajdonképpen a halál kapujában álltam...? És meg is ölhetett volna. De mégsem tette.

Nehezemre esett kinyitni a szememet. A nap erőlködve próbálta áttörni a vastag felhőtakarót az égen, de csak halovány pislákolásra futotta tőle. Túl lusta voltam még ahhoz, hogy felkeljek. És a nyakam is eléggé fájt. Előre féltem a látványtól.
Amikor átfordultam a másik oldalamra, karom valami keménybe, mégis puhába ütközött. És szőrösbe. Majd egy óriási meleg, és nedves nyelv szántotta keresztül az arcomat, elnyalva egy szemembe lógó tincset.

- Jó reggelt, Betsy. – morogtam álmosan mosolyogva a párnába. Válaszul csak egy magamhoz térítő ugatást kaptam. – Jól van. Mindjárt kapsz enni. – kuncogtam. Az egyetlen dolog, ami mosolyt tud csalni az arcomra, ez az éhenkórász dög.

Prológus

Valahányszor kinyitom a szemem éjszaka, mindig bevillan a kép. A kép, hogyan az a vadállat lelövi a szüleimet. Az érzés, ahogyan tengerként ömlő könnyeim mögött elfojtom feltörni készülő sikolyomat. Az érzés, hogy anya többé nem ébreszt cirógatva. Az érzés, hogy többé nem ehetek apu mennyei palacsintájából. Az érzés, hogy nincsenek többé.

És bármekkora biztonságban vagyok most, a négy fal között, ahonnan szinte ki sem teszem a lábam, valamilyen szinten mégis félek. Hiszen ez a helyén való. Elvégre mégis csak egy gyilkosokkal teli házban élek. Fogolyként. Vagy valami ahhoz hasonló.

Bár ez a félelem, mégsem az a gyomorrengető félelem. Azon már túl vagyok. Ez az attól való félelem, hogy más – ártatlan – embereket is bánt.

Nem értem ezt az egészet. Miért nem ölt meg? Miért vagyunk még itt? Mit akar velünk? Mi haszna származik belőlünk? Azon túl, hogy főzök és mosok rájuk, más egyebet nem tudok.

A húgom pedig megint más kérdés. Ahhoz nekem semmi közöm, hogy ők mit mocskolódnak a szomszéd szobában hetente több alkalommal. Ezt én messze menően ellenzem, de ezzel a kutya sem foglalkozik.

Az egyetlen, – majdnem – normális lény ebben a pokoltanyában, Betsy. Eleinte nem jöttünk ki túl jól, de akarva-akaratlan meg kellett kedvelnie azt, aki a kaját adja neki. Gyönyörű, és kivételesen értelmes kutya. Szerintem okosabb, mint némelyik idióta ebben a házban. És talán már csak ő tart itt. Mert ha én elmennék, nem adna neki senki enni. Van egy ilyen érzésem.

Vagy nem csak miatta vagyok még itt? Őszintén szólva, fogalmam sincs, miért nem szöktem meg már régen. Nem teljesen mindegy, hogy lelőnek, vagy természetesen halok meg, egy idősotthonban? Vagy egy fagyos téli éjjelen, egy híd alatt, egy parkban? Nekem már az. Nekem nincs már senkim. Senkinek nem hiányoznék. Valami mégis visszatart.

A gondoskodás. Én gondoskodok erről a csapatnyi gyilkosról valamilyen szinten. És annak ellenére, hogy ők nem is hozzátartozóim, mégis gondoskodni akarok róluk. Nem tudom miért. Ez van. Az anyai ösztön egy formája lehet. Talán…

Vagy talán Faye tartana vissza? Akár. De láthatóan nagyon jól megvan a kis rózsaszín felhőjén. Ám bármit tesz, ő a húgom. És szeretem. És gondoskodni akarok róla is, hiába nem hagyja.

Bármi tart még itt, napról napra, én itt vagyok. És élek. Még. Amíg ez a bipoláris idióta nem gondol egyet, és álmomban lepuffant. Vagy megfojt. Vagy agyonüt.

Sosem tudhatni, mit hoz a holnap.

De hogy ki vagyok én? Én magam sem tudom pontosan…:)